Ide várnak


Ezért várnak


Ezzel várnak


Visegrádi vár

   Visegrád a római kori Pannoniában a limes mentén helyezkedett el, melyet fokozatosan építettek ki a határon túli barbár népek - quádok, markomannok, szarmaták egyre szaporodó támadásaival szemben.



Visegrád a Galerius császár alatt négy részre osztott Pannonia Valeria nevû részéhez tartozott, melynek székhelye Aquincum volt.


   Elsõ királyunk, Szent István apja nyomdokán haladva hozta létre a keresztény magyar államot. Ennek egyik korai vármegyeközpontja volt Visegrád. I. Endre és Salamon király korában az uralkodók egyik kedvelt tartózkodási helye lehetett a vár, ezért folytathattak jelentõs építkezéseket itt és környékén. László és Kálmán, majd III. Béla uralkodása alatt Visegrád háttérbe szorult a szomszédos dömösi királyi kúria és Esztergom mellett. A XII. században az esperesség is elköltözött Visegrádról Szentendrére.


   Az Árpád-kori település az 1241-es mongol invázió alatt nagyrészt elpusztult. Az országot újjáépítõ IV. Béla király a Duna vonalát kõvárakkal kívánta megerõsíteni. Ennek jegyében indult meg 1246-47 körül a visegrádi kettõs várrendszer építése.


   Az Árpád-ház kihalását követõen a visegrádi vár Vencel király kezére került, majd tõle Csák Máté szerezte meg. Károly Róbert híveinek csak ostrommal sikerült 1317-ben megszerezniük az erõsséget. Csak Máté halála után, 1323-ban érezte Károly Róbert elég biztonságosnak az ország közepét, hogy ide helyezze át székhelyét Temesvárról.


   1387-ben Mária királynõ férjét, Luxemburgi Zsigmondot is királlyá koronázták. 1395-ig, Mária haláláig, együtt uralkodtak. Zsigmond, mint az Anjou-ház örököse hivatalos székhelyét továbbra is Visegrádon tartotta, de õ maga sokszor Budán tartózkodott. Visegrádon befejezte a palota építését és mellette ferences kolostort alapított.


   Zsigmond utódja veje, Habsburg Albert volt, aki 1439 õszén súlyosan megbetegedett, majd Visegrádról Bécs felé utazva meghalt. Özvegye, Erzsébet, az Albert halála után megszületett fia, V. László számára egy udvarhölgyével, Kottaner Jánosnével 1440. február 20-21-én ellopatta a koronát a visegrádi fellegvárból.


   V. László 1458-ban bekövetkezett halála után a Hunyadi Mátyást választották magyar királlyá. Mátyás feleségül vette Pogyebrád György cseh király lányát Katalint, és többek között Visegrádot is nekiadta. Az ifjú királyné 1464-ben meghalt, így Visegrád újra királyi birtokba került. Az elnéptelenedett városba a király 1474-ben erdélyi szász telepeseket hívott. 1476-ban a visegrádi uradalmat a királyi magánbirtokokat kezelõ budai udvarbírósághoz csatolták és Mátyásnak Aragóniai Beatrixxel kötött házassága alkalmából megkezdték a palota és a vár felújítását. Ezek a munkák az 1480-as évek közepén fejezõdhettek be.


   Mátyás halála után, 1490-ben a Corvin János kezén lévõ visegrádi várat várnagya átadta Jagello Ulászló cseh király híveinek, akiknek hamarosan sikerült Ulászlót magyar királlyá koronázniuk. Rövid idõ múltán a fellegvár kikerült a király fennhatósága alól, az 1492-es országgyûlés határozata alapján a fellegvárat és az itt tartott koronát az országgyûlés által választott koronaõrökre kellett bízni. A király kezén maradt az alsóvár és a palota, ami mellett II. Ulászló újjáépítette a ferences kolostort.


   1526-ban, a mohácsi csatavesztést követõen a törökök még sikertelenül ostromolták a fellegvárat. A késõbbiekben azután az ország két koronás fõjének kezén többször gazdát cserélt Visegrád, míg 1544-ben végleg a török kaparintotta meg. 1595-ben azután a Mátyás fõherceg vezette keresztény seregek ostrommal vették vissza a visegrádi erõsséget. 1605-ben - úgy tûnik - a Visegrádra vezényelt zsoldosokból álló helyõrség különösebb ellenállás nélkül adta meg magát a török hadaknak. 1684-ben a keresztény csapatok Lotharingiai Károly fõvezérletével felszabadították Visegrádot. Alig indultak meg a javítási s erõdítési munkálatok, amikor 1685 nyarán, 16 napi kemény ostromot követõen újból a törökök vonulhattak be Visegrádra, akik - helyzetüket már reménytelennek ítélve - hamarosan kiürítették, megrongálták a várat, majd Budára húzódtak vissza.



   A töröktõl való visszafoglalás után Visegrád romokban hevert. A fellegvár felújítására készült terv soha nem valósult meg. Az új viszonyok között a hely elvesztette korábbi jelentõségét.


   Visegrádot a nemzeti romantika kora (XIX. század elsõ fele) tette újra ismertté, jelképpé emelve "szomorú romjait".


   Visegrád a nemzeti múlt egyik jelképévé vált. Az állami mûemlékvédelem kezdeteitõl (1870-es évek) itt folyó munkákat neves szakemberek végezték (pl. Schulek Frigyes). A tömegközlekedés kialakulásával megjelent a turizmus, fogadása, szervezése körül tevékenykedett Viktorin József, visegrádi plébános. A történelmi emlékek sorát gazdagította a királyi palota maradványainak megtalálása (Schulek János, 1934).